Találkozásom a személyközpontú szemlélettel …
… 2008-ban, egy évvel apám halála után történt. Segítségre volt szükségem, egyedül éreztem magam és nem tudtam, hogy kihez forduljak válaszokért, ezért körülnéztem szüleim könyvei között. Itt találtam meg Carl Rogers Valakivé válni c. könyvét. Minden szabad percem azzal töltöttem, hogy elolvassam, valósággal faltam a könyvet. Jól emlékszem arra, hogy amikor a minden emberben rejlő fejlődési potenciálról olvastam, hitet és reményt adott számomra, hogy én is képes lehetek változni. Az a szenvedély, ahogyan Rogers fogalmazott és az, hogy nem betegségekről és kezelendő problémákról írt, hanem saját személyes tapasztalatai alapján kialakult szemléletéről, új világot tárt fel előttem.
A személyközpontú szemlélet
A személyközpontú megközelítés – korai elnevezése szerint: non-direktív irányzat – az emberekbe vetett alapvető bizalmon alapul. Carl R. Rogers így fogalmaz: „Tapasztalataim alapján fokozatosan arra a következtetésre jutottam, hogy rejtetten vagy nyilvánvalóan, de mindenkinek megvan az a belső képessége, hogy egy érettebb állapot felé fejlődjön.”1 Minden élő organizmusban van egy tendencia, hogy kiteljesítse a benne rejlő lehetőségeket, ez az életnek nevezett folyamat igazi természete.2
Rogers három feltételt nevez meg, melyek együttes jelenléte egy kapcsolatban olyan légkört hoz létre, amely támogatja az emberekben meglévő fejlődési hajlamot és ezzel segíti, hogy a másik ember minél teljesebben funkcionáló személyként élhessen. Rogers ezeket a feltételeket hangsúlyozottan nem csak terápiás feltételeknek tekintette, hanem meggyőződése szerint azok bármilyen – akár tanár-diák, szülő-gyerek, vezető-beosztott – viszonyban, amelyben egy személy fejlődése a cél, alkalmazhatóak.
A személyes növekedést segítő három feltétel a hitelesség, a feltétel nélküli pozitív értékelés/elfogadás, valamint az empátia. Az alapfeltételekre nem különálló feltételekként kell tekinteni, erejük abban rejlik, „hogy mindegyik magas fokon van jelen, kombinálódik és összefonódik, hogy a részeknél valami jóval nagyobbat hozzon létre.”3
Hitelesség
Rogers a három feltétel közül a hitelességet tette az első helyre: „Azt hiszem, a kapcsolatban a terapeuta valódisága a legfontosabb tényező. Amikor a terapeuta természetes és spontán, akkor látszik a legeredményesebbnek. … az a hatékony terapeuta, aki képes az adott pillanatban nyíltan, a lehető legmélyebb szinten önmaga lenni. Talán semmi másnak nincs jelentősége (Rogers, 1973).”4
Segítő kapcsolatban tehát a hitelesség azt jelenti, hogy minél inkább önmaga a segítő, minél kevesebb professzionális vagy személyes álarcot hord, annál valószínűbb, hogy a kliens konstruktív irányba növekszik. A hiteles segítő a lehető legjobban nyitott a benne áramló, felbukkanó érzésekre, attitűdökre, mindenkor igyekszik ezeket tudatosítani és kész a kliens számára releváns érzéseket, attitűdöket transzparensé tenni a kliense számára. Rogers így fogalmaz: „Ez alatt azt értem, hogy amikor a pillanat megtapasztalása jelen van a tudatomban, és ami a tudatomban megjelenik, az jelen van a kommunikációmban, akkor ez három szint összhangban áll egymással, kongruens.”5
A hitelesség a kliens segítő iránt érzett bizalmát erősíti, ennek hatására egyre szabadabbnak érezheti magát a kapcsolatban, hiszen a hatalom látszatát keltő titokzatosság csökken.6
Feltétel nélküli pozitív értékelés
A segítőnek meleg, elfogadó, a másik személyt önálló individuumként pozitívan értékelő az attitűdje akkor, ha a lehető legkevésbé jelennek meg a saját elgondolásai, elvárásai, a lehető legkevésbé kontrollálja kliensét. A kliensnek mintegy szabadságot hagy abban, hogy hadd lehessen olyan, amilyen, hadd fejezze ki úgy magát, ahogyan szeretné, hiszen a segítő mélyen bízik a kliensében. A kliens személye felé irányul ez az attitűd, természetesen nem jelenti azt, hogy a segítő a kliens bármely viselkedését is el kellene fogadnia. Ám, ha a kliens egy viselkedését nehéz is elfogadni, ez nem befolyásolja a segítőnek a kliens személyére irányuló értékelést. Az értékelés feltétel nélkülisége azt jelenti, hogy a segítő akkor is pozitívan értékeli, elfogadja kliensét, ha ő adott esetben nem a segítő elvárásainak megfelelően cselekszik.
Ha segítő igyekszik ítélkezésektől mentesen jelen lenni a kapcsolatban, a kliens biztonságban érzi magát és megtapasztalja, hogy a személye elfogadható, szerethető. Minél inkább elfogadó attitűd van jelen a kapcsolatban, annál valószínűbb, hogy a kliensben változás megy végbe, hiszen egyre kevésbé kell védekeznie, és egyre inkább lesz bátorsága mélyebben is megvizsgálni saját tapasztalatait.
Nem elég azonban az attitűd megléte, a segítőnek ki is kell fejezni elfogadását a kliens felé. Tekintettel azonban, hogy a különböző kliensek sokszor eltérő módokon tudják fogadni a segítőnek ezt a bensőségességre irányuló kifejezését, a segítőnek a lehető legtöbb módon képesnek kell lennie kifejeznie azt. Adott esetben szóval, meleg hangszínnel, egy mosollyal, vagy akár érintéssel, öleléssel is.
A segítő önelfogadása kulcsfontosságú a valódi, hiteles elfogadó légkör megteremtéséhez, mivel védekező mechanizmusai a kliens értékelésének akadályait képezhetik.7
Empátia
Rogers az empátiát kezdetben állapotként, később a klienssel való együttlét folyamataként határozta meg. Az empátia azt jelenti, hogy belelépünk a másik észlelési világába és otthonossá válunk benne anélkül azonban, hogy elvesznénk benne. Az empatikus segítő félreteszi saját magát, képes arra, hogy félelem nélkül belépjen a kliens vonatkoztatási keretébe, és onnan bármikor ki is tud lépni. Ez a fajta kontroll nyújt a kliens számára biztonságot. Az empatikus folyamat magába foglalja azt, hogy a segítő minden pillanatban, ítélkezés nélkül érzékeny a kliensben folyamatosan változó érzésekre, legyen az félelem, düh, gyengédség, zavarodottság, vagy bármi, amit a kliens átél. Magába foglalja azt is, hogy a segítő észleli azokat a tudattalan érzéseket is, amelyektől a kliens esetleg tart, ám ezeket nem fedi fel teljesen, mivel azok túlzottan fenyegetőek lehetnek a másik fél számára. A segítő ezen – legoptimálisabb esetben a kliens tudata peremét érintő – észleléseit, nemcsak tudatosítja és átéli magában, de visszajelzésként meg is osztja kliensével annak tudatában, hogy a kliensnek mindig van lehetősége jelezni, hogy a segítő észlelése megfelelő-e vagy sem. Az empatikus visszajelzés segíti a másikat abban, hogy minél teljesebben tapasztalja meg saját észleléseit, érzéseit és ezáltal előre haladjon a megtapasztalásban. Minderre azonban csak egy olyan személy képes, aki kellően bízik önmagában és tudja, hogy, ha belép, nem fog elveszni a másik fél esetleg számára furcsának vagy bizarrnak tűnő világában, ellenkezőleg, amikor kívánja, vissza tud térni a sajátjába.8
Az empátia folyamat jellege azt jelenti, hogy az empatikus válaszok tehát önmagukban nem segítőek, „az empátia nem a kliensnek való válaszadás technikája, hanem a klienssel való kapcsolatban élés módja. Az empátia gyakran olyan érzés, mintha a klienssel egy vonaton vagy hullámvasúton lennénk. A tanácsadó csatlakozik és kitart a klienssel az úton, bármilyen göröngyös legyen is az.”9 A kliens ebben a folyamatban következetesen érzi, hogy nincs teljesen egyedül, érzi a segítő kísérését.
Dave Mearns és Brian Thorne könyvükben kitérnek azokra az elméletekre is, amelyek az empátia akadályát képezhetik. Ilyenek például a segítőnek az emberi viselkedésről alkotott elméletei. Ezek néhány esetben tudományos eredményekkel alátámasztott eredmények, máskor azonban ezek a segítő személyes elméleteinek tekinthetőek, minden esetben azonban eltéríthetik a figyelmet a kliens egyéni világáról. A szerzők külön kiemelik azt a személyes elméletet, amelyet így fogalmaznak meg: „Ha én már voltam olyan helyzetben, mint a kliensem, akkor a kliens valószínűleg hasonlóképpen éli azt át, mint én tettem.” A hasonló élmény akár segítheti is az empátiát, azonban a nehezíthetik is azt, amennyiben a segítő teljesen azonosul a kliens helyzetével és tévesen azt feltételezi, hogy a kliens azt érzi, amit ő is érezne a hasonló helyzetben. Éppen ezért a segítőnek tanácsos tudatosítania magában, hogy az ilyen közös élmények akár akadályok is lehetnek a segítő kapcsolatban.10
A segítő kapcsolat és a segítő személye
A személyközpontú kifejezés egyrészt a kliens jelentésvilágára, másrészt a segítő létállapotára helyezi a hangsúlyt, a személy kifejezés egyaránt vonatkozik a kliens és a segítő személyére. Az irányzat a kliensre, mint autonóm személyre tekint, aki kapcsolatban áll. Ennek megfelelően a személyközpontú segítő kapcsolat mindkettő vonatkozást tiszteletben tartja és mindkettőhöz kapcsolódik, így jöhet létre mély találkozás (encounter) a felek között. Ebben a kapcsolatban a segítő egyrészt a klienssel együtt van (abban az értelemben, hogy megértse és értékelje a klienst), másrészt szemben van a klienssel (abban az értelemben, hogy különálló és emberi választ ad neki.). Valakivel találkozni azt jelenti, hogy szembenálló emberi lényege megérint. A mély kapcsolat nem csak azt jelenti, hogy menni valaki mellett, és egy irányba nézni, azt is jelenti, hogy szembe nézni vele, szemben állni egymással. A találkozás nem csak azt jelenti, hogy megérintenek, azt is jelenti, hogy én érintek meg valakit, nem csak azt jelenti, hogy vele vagyok, azt is jelenti, hogy szemben állok vele. A személyközpontú segítő kapcsolat nem csak egyetértés, különbözés is, nem csak bólintás, hanem fejrázás is, nem csak támogatás és segítés, igény és kihívás is. A konfrontáció tehát alapvető része a személyközpontú segítő kapcsolatnak. A kliens a segítő számára a Másik, ez azt jelenti, hogy a segítőnek nem szabad azt feltételezni, hogy ismeri a másik személyt. Ebből a nézetből az következik, hogy a segítő állandóan abban az állapotban van, hogy kész a csodálkozásra és új tanulásra – a kliensről és önmagáról. Fontos annak tudatosítása, hogy ez fordítva is igaz: ahogy a kliens a Másik a segítő számára, úgy a segítő a kliens számára a Másik, ami azt jelenti, hogy a kliens önmagáról tanul azáltal, hogy a segítővel találkozik. Ebből következik, hogy a segítő feladata az, hogy valóban az legyen, aki ő. Ez a hitelesség lényegi követelménye: nem annak lenni, akinek a kliens szeretne látni, vagy akivé tesz a kliens az általa irányított kapcsolati szereposztásban, hanem valóban annak lenni, aki vagy (ebben a pillanatban, evvel a klienssel).”11 A segítőnek az a képessége, hogy a klienssel mély szinten találkozzon, attól függ, hogy kész-e félelem nélkül belépni a kapcsolatba.12
Mearns és Schmid a mély kapcsolatban végzett munka ismérveinek a következőket tartja: Általános ismérv, hogy a segítő tudatosságát teljesen a Másik szolgálatára szánja. Ebbe beletartozik az énre és a kapcsolatra vonatkozó tudatosság, a teljes tudat. További ismérvek: egzisztencialitás, választás szabadsága, közvetlenség, kapcsolat – központúság, kölcsönösség, kockázatra való nyitottság, spontaneitás, a másik ember összes látható és nem látható részével való találkozás és ezek megszólítása, kölcsönös tükrözés a kapcsolatról, minőség (Nem az intenzitás annak az ismérve, hogy valami személyes konfrontáció vagy párbeszéd-e. A különbség minőségi, és nem mennyiségi. A konfrontáció és a párbeszéd lehet nagyon nem-látványos.), a kontextus fontosságának tudata és a kapcsolatban jelen levő hatalom kérdésének gondos kezelése.13
A személyközpontú szemléletet sokan egy módszernek tekintik, azonban Rogers saját bevallása szerint egy nézőpontként, filozófiaként, egy kapcsolatokban alkalmazandó megközelítésként, egy létezési módként tekintett rá.14 Éppen ezért „egy élet munkájára van szükség ahhoz, hogy a tanácsadó kifejlessze és fenntartsa ezeket az attitűdöket, és olyan elkötelezettséget kíván, amely nemcsak szakmai munkájára, hanem egész életére hatással van.”15 Rogers a Találkozások c. könyvében így ír erről: „Csak akkor segítünk igazán a másiknak, ha személyként kerülünk kapcsolatba vele, ha vállaljuk a kapcsolatban önmagunkat, ha átérezzük, hogy joga van olyannak lennie, amilyen. Az ilyen mély találkozás kliensben és terapeutában eloszlathatja az egyedüllét fájdalmát.”16
Dave Mearns és Brian Thorne is hangsúlyozzák, hogy „a tanácsadó elsődleges felelőssége nem az elméleti tudás gyűjtése, és nem is a terápiás készségek fejlesztése, hanem önmaga megértése és ápolása. A személyközpontú tanácsadó mélyen hisz minden egyes kliens belső bölcsességében és lehetőségeiben, és tudja, hogy az a feladata, hogy egy olyan kapcsolatot nyújtson, amelyben ez a bölcsesség és lehetőség felszabadul és erősödik. Ez a hit azonban megalapozatlan, ha a tanácsadó a saját létére nem tud ugyanilyen pozitív meggyőződéssel tekinteni.”17
A személyközpontú segítő kapcsolatban nincsenek olyan lefektetett módszerek, eszközök, amelyeket a segítő bevet annak érdekében, hogy előrelépést érjen el, a segítőnek a saját személye a kezében lévő eszköz, éppen ezért fontos, a segítő önismerete, önelfogadása.
Erről egyébként Jung is hasonlóan vélekedett, amikor azt írja: „A beteg személyisége az orvos személyiségét igényli, nem pedig technikai mesterfogásait. … a beteg lelki kezelése kapcsolat, amelyben az orvos éppen annyira benne van, mint a beteg. Igazi lelki kezelés csakis egyéni lehet, és ezért a legjobb technikának is csak relatív értéke van. Annál nagyobb jelentősége van viszont az orvos általános beállítódásának: az orvosnak annyira tisztában kell lennie önmagával, hogy a rábízott beteg sajátos értékeit – legyenek azok bármilyenek – ne rombolja le.18
Az fenti cikk a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiénés segítő szakírányú továbbképzésen írt szakdolgozatom részlete.
Lábjegyzet, felhasznált irodalom:
1 Rogers, Carl R.: Valakivé válni, Edge 2000 Kiadó, Budapest, 2003, 67. o.
2 Rogers, Carl R.: A way of being, Houghton Mifflin Company, New York, 1995, 117-118. o.
3 Mearns, Dave – Thorne, Brian: A személyközpontú pszichoterápia és tanácsadás a gyakorlatban, Oriold és Társai Kiadó, Budapest, 2011, 156.o.
4 Mearns, Dave – Thorne, Brian: A személyközpontú pszichoterápia és tanácsadás a gyakorlatban, Oriold és Társai Kiadó, Budapest, 2011, 125.o.
5 Rogers, Carl R.: A way of being, Houghton Mifflin Company, New York, 1995, 15. o.
6 Mearns, Dave – Thorne, Brian: A személyközpontú pszichoterápia és tanácsadás a gyakorlatban, Oriold és Társai Kiadó, Budapest, 2011, 129.o.
7 Mearns, Dave – Thorne, Brian: A személyközpontú pszichoterápia és tanácsadás a gyakorlatban, Oriold és Társai Kiadó, Budapest, 2011, 101-124.o.
8 Rogers, Carl R.: A way of being, Houghton Mifflin Company, New York, 1995, 142-143. o.
9 Mearns, Dave – Thorne, Brian: A személyközpontú pszichoterápia és tanácsadás a gyakorlatban, Oriold és Társai Kiadó, Budapest, 2011, 74.o.
10 Mearns, Dave – Thorne, Brian: A személyközpontú pszichoterápia és tanácsadás a gyakorlatban, Oriold és Társai Kiadó, Budapest, 2011, 93. o.
11 Schmid, P. F. & Mearns, D. Being-with and being-counter: Person-centered psychotherapy as an in-depth co-creative process of personalization. Person-Centered and Experiential Psychotherapies, 2006, 5, 174-190 (fordította: Draskóczy Magda)
12 Mearns, Dave – Thorne, Brian: A személyközpontú pszichoterápia és tanácsadás a gyakorlatban, Oriold és Társai Kiadó, Budapest, 2011, 2. o.
13 Mearns, D. & Schmid, P. F. Being-with and being-counter: Relational depth: The challenge of fully meeting the client. Person-Centered and Experiential Psychotherapies, 2006, 5, 255-265 (fordította: Draskóczy Magda)
14 Rogers, Carl R.: A way of being, Houghton Mifflin Company, New York, 1995, előszó – XVII. o.
15 Mearns, Dave – Thorne, Brian: A személyközpontú pszichoterápia és tanácsadás a gyakorlatban, Oriold és Társai Kiadó, Budapest, 2011, 18. o.
16 Rogers, Carl R.: Találkozások – a személyközpontú csoport, Edge 2000 Kiadó, Budapest, 2008, 118. o
17 Mearns, Dave – Thorne, Brian: A személyközpontú pszichoterápia és tanácsadás a gyakorlatban, Oriold és Társai Kiadó, Budapest, 2011, 46.o
18 Jung, C.G.: Gondolatok a szenvedésről és a gyógyításról, Kossuth Kiadó, Budapest, 1999, 78-82.o.